Vannak találkozások, amik nem akkor kezdődnek, amikor először egymás szemébe nézünk. Mintha a lélek nem idő-rendben élne, hanem egy olyan finomabb szellemi áramlásban, ahol a kapcsolatok előbb vibrálnak bennünk, mint ahogy két tekintet összekapcsolódna.
A sors nem olyan tapintatlan, hogy a legfontosabb kapcsolatok születését a véletlenre bízza.
Inkább olyan, mint egy láthatatlan kartográfus, aki belső térképeket rajzol ránk, olyan útvonalakat, amik mindig is ott voltak, csak néha elfelejtjük, hogy olvasni tudjuk őket.
Előfordul, hogy valaki hirtelen belép az életünkbe, és mégis ismerősebb, mint bárki más, akit valaha láttunk. A felszínen idegen, belül mégis remeg valami, ‘igen… téged már láttalak’. Mintha nem is most történne a találkozás, hanem inkább most érne utol bennünket.
Minden lélek magával hozza azoknak a belső térképét, akikhez tartozik. Ezek a térképek nem radírozhatóak ki, nincs olyan múlt, ami végleg elszakíthatná őket. Lehet feledni, néha talán még jó is feledni, de törölni soha nem lehet őket.
Az egymásra találásnak saját ritmusa van. Nem a naptár diktál, hanem az érettségünk, a belső időnk, az a finom sorshőmérséklet, ami azt jelzi, mikor bírjuk el egymást igazán. Senki sem érkezik későn, és senki sem jön túl korán. Minden valódi kapcsolat a maga pontos pillanatában nyílik meg.
Hinni abban, hogy egy kapcsolat végleg lezárulhat… nos, ez olyan, mint azt hinni, hogy a lélek amputálhatja önmagát. A sors szövete nem ismeri a végleges elszakadást. Ami valódi volt, az nem szűnik meg. Legfeljebb egy időre visszahúzódik egy másik létsíkra, csendesebb, finomabb rétegekbe, amíg a történet újra helyet talál magának bennünk.
Miért van ez így?
Mert minden mély emberi kötés égi szerződés. Nem misztikus romantika, hanem egy belső egyezség, ami túlél időt, félelmet, távolságot. Ha valóban meg lehetne szüntetni, az azt jelentené, hogy a lélek egy saját darabját vághatná le, ez pedig ellentmond a szellem minden törvényének.
A kapcsolatok nem lineáris történetek, hanem sors-adottságok. Előre jelzettek, viszont nem előre megéltek. Attól válnak valódivá, hogy tudatosítjuk őket, hogy vállaljuk az érkezésüket, és attól folytatódnak, hogy készen állunk a következő fejezetükre, akár a láthatóban, akár a láthatatlanban. Tőlünk függ, mikor lesznek valódivá, és hogyan emeljük őket a tudatos létbe.
A sors nem kényszerít, nem erőszakos, csak türelmes. Tudja, amit mi gyakran elfelejtünk, hogy ami valódi, az utat talál. Akár hozzánk, akár általunk, és mire megérkezik, már mi is mások vagyunk. Pontosabban, már azok vagyunk, akikhez az a kapcsolat mindig is tartozott.
A valódi találkozások nem megtörténnek, hanem hazatalálnak. Hozzánk.