A 21. század második negyedébe lépve az emberi lélek egyre erőteljesebben szembesül azzal az alapélménnyel, amit Rudolf Steiner kozmikus magányként jellemez. Ő az az ember, aki levált a szellemi világok természetes közegéből, és önnön bensőjében keresi a visszavezető utat. Ebben az elidegenedett létállapotban Parszifal archetípusa újra és újra visszatér, és már nem csupán legendaként, hanem mint élő egzisztenciális és spirituális valóságként, ami az emberi sorsok mélyrétegeiben rezeg.
A Parszifal-misztérium nem a múlt elporladt naiv költészete, hanem az individuális tudatfejlődés örök mintázata.
A 2025-ben élő ember számára Parszifal már nem külső hős, hanem belső lelki-szellemi mozgásforma, abból a gyermeki ártatlanságból induló út, ami az öntudatra ébredésen át a morális cselekvésig ível, és egy szellemi minőségben megvalósuló új hazatérés lehetőségét hordozza.
Korunk embere, különösen ebben a digitalizált, gyorsuló információs közegben, egyfajta belső gráltalanság állapotban él, ahol ő az individuális zarándok archetípusa.
Az adatok halmozása nem válik bölcsességgé, és a virtuális kapcsolódások hálója nem képes pótolni a transzcendens dimenzióhoz fűződő belső viszony hiányát, szellemi elsötétedését. Nincstelen és kisemmizett.
Parszifal ebben a világkorszakban újra megszólal, nem mint megváltó, hanem mint a kérdés hordozója:Mi fáj neked, Grálkirály? Ez a kérdés jelentős, hiszen azt jelenti, hogy mi a fájdalma annak az embernek, aki elveszítette szellemi otthonának emlékét, s így miként tudja újra belakni a világát lélekkel és jelentéssel, miként tud újra hazaérni?
Parszifal útján, a naivitásából fakadó hallgatása, a kérdés elmaradása, nem hibaként, hanem ontológiai szükségszerűségként értelmezendő. A beavatás ösvénye nem tökéletességet követel, hanem azt a belső érettséget, ami biztosan képes vállalni az emberlét sebezhetőségét.
A tévedés, az útvesztés, a meg nem értés nem elbukás, hanem a tudati átalakulás előszobája.
A pasztorálpszichológiai perspektívában különösen hangsúlyos, hogy a mai ember gyakran morális bűntudattal terhelt, amikor nem teljesít, nem ér el vagy nem felel meg a külső normáknak. Parszifal alakja azt az archetipikus folyamatot mutatja meg, ahol a bűntudat felelősséggé alakul, és ezáltal szellemi beavatási küszöbbé válik. Steiner értelmezésében a Grál nem külső tárgy, hanem a felső Én megnyilatkozásának belső eszköze, az a forma, amiben az átalakított emberi akarat képes hordozni a Krisztus-impulzus által áthatott szellemi valóságot. A korunkban élő ember számára a Grál ott keresendő, ahol az erkölcsi intuíció cselekvéssé formálódik.
A kortárs Parszifal-út tehát nem más, mint a tudat három területének ; gondolkodás, érzés, akarat belső átformálása. Azaz a gondolkodás világossá tétele, az érzés finomítása, az akarat átlátszóvá tétele,morális nemesítése.
Ez az átalakulás maga a Grál-élmény. A spirituális erő földi közegben történő megtestesülése.
A lelki kísérés, különösen a mai létsíkban, több mint pszichológiai módszer. Ez a konkrét szakrális jelenlét az, ami teret ad a belső újjászületésnek. Aki kísér, olyan mint egy Grál-lovag, aki nem megváltani akar, hanem alkotó csendet tart, ahol a lélek megszólalhat. A „korszerű” Grál-kérdés, a mai kor misztériumának sarkpontja, itt új jelentést nyer, mert azt kérdezi, hogy hol fáj az emberi lélek, és mit jelent, hogy lehet ma együtt lenni ezzel a fájdalommal, ahelyett hogy elhallgatnánk, ellhallgattatnánk? Ez a kérdés ma a legmélyebb spirituális gesztus. Felismerni a másikban, és magamban a keresőt. A Parszifal-misztérium így lesz örök, és mégis mindig új. A történelmi forma változik, a lényeg azonban marad: a hazatérés vágya, a kérdezés bátorsága, és a válasz etikai minősége.
Korunk Parszifalja nem harcos, nem kiválasztott, nem hódító. Ő az aki nyitni, és figyelni tanul saját nemtudásában. Mer szenvedni, tud és képes befogadni olyat is, ami több önmagánál, ami méltóvá emeli a saját Grál beavatásába.