A modern nő egyik legmarkánsabb sajátossága napjaink társadalmában az a látszólag önkéntes, azonban szerintem valójában egy sokkal mélyebbről fakadó belső késztetés, hogy önmagán dolgozzon.
Az, hogy alkalmassá váljon. Alkalmassá váljon, de vajon mire? A párkapcsolatra? A gyermekvállalásra? Az önazonos életre? A harmóniára? A sikeres karrierre?
A válaszok látszólag egyéniek, valójában azonban egy kollektív, archetípusos dinamikát tükröznek vissza.
A női lélek évszázadokon át a család és a közösség érzelmi integrátora volt, láthatatlanul működtetve a kapcsolódások finom szövetét. Ma ezek a szövetek bomlófélben vannak, és a nő mintha intuitíve érezné, hogy valamit belül újra kell szőnie. Dolgozik magán, fejleszt, gyógyít, reflektál. Gyakran évekig tartó terápiás, önismereti, spirituális folyamatokon megy keresztül, amíg gyakran ez a törekvés, már önmagában is szinte egyedüli életcéllá válik. A kérdés tehát nem csak az, miért dolgozunk magunkon, hanem az is, mit is keresünk mi ebben az önmunkában valójában?
Jung pszichológiája szerint az individuum, a teljes ember nem adott, hanem választható cél. Az individuáció folyamata során az ember , és ezen belül a nő, integrálja tudattalan részeit, saját árnyékát, valamint kapcsolatba lép a kollektív tudattalan archetipikus alakzataival. A női önmunka nem pusztán személyes fejlődés, hanem egy mélyebb, archetípusos ébredés tere. Jung nyomán a női pszichében ott él a Nagy Anya; az életadó és elnyelő aspektusaival, a Papnő; az intuíció, a belső bölcsesség megtestesítője, vagy a Hősnő; aki átlépi saját határait, hogy visszataláljon önmagához.
Az Anima Jung szerint a férfi lelkében élő női archetípus, míg a nő saját belső világát sokkal inkább az archetípusokkal való rezonancián keresztül éli meg. A nő nem csak megismeri, hanem meg is éli az archetípust, a Papnő misztikus csendjét, a Szűz éberségét, vagy éppen a Harcosnő állhatatosságát. Mindez azonban gyakran nem tudatosan történik. A dolgozni magamon valójában egy olyan archetipikus mozgás, olyan vágy, hogy rendet tegyünk, hogy összhangba kerüljünk valamivel, ami nálunk nagyobb, vagy épp mélyebb bennünk.
A kérdés az az, hogy vajon ez a törekvés mikor válik idővel pótcselekvéssé? Mikor lesz egy sajátos struktúrába rendezett belső foglalatossággá az, ami elfedi az amúgy destruktív személyiséget, nemi zavart, kapcsolódási válságot vagy épp a társadalmi elmagányosodást? Lehet, hogy az önmunka nem mindig út, hanem néha menedék, vagy éppen kényszeres kísérlet az irányításra egy irányíthatatlan világban?
Steiner szellemtudománya szerint a női princípium a lelkiség, az inspiráció, az érzékeny átlényegítés hordozója. A nő nem csupán egy társadalmi szerep hordozója, hanem az élő lélek kapuja, amin keresztül a szellem a világba léphet. Ezért is van az, hogy ha a női lélek kibillen, ha nem látja a helyét vagy értelmét a világban, akkor nem csak egyéni krízis jön létre, hanem egy kollektív rezgésváltozás is.
A 21. század nője már nem kívülről kapott szerepekhez idomul. Inkább archetípusokkal dolgozik, belső alakzatokat ébreszt. Sokan közülünk nem tudják, de amit ma önfejlesztésnek, coachingnak, terápiának vagy spiritualitásnak hívunk, az gyakran éppen ezeknek az ősi belső képeknek az újraaktiválása.
A női lélek ma nagyon fejlődni akar, talán mert generációk hallgatása és megalkuvása él benne. Mert a belső harmónia nem pusztán pszichológiai igény, hanem archetipikus feladat; egyensúlyba hozni a tudatost a tudattalannal, az ént az árnyékkal, a benti világot a külsővel. Jung terminusaival is élve individuációt végrehajtani. A teljessé válás, aminek a legfinomabb hívószava nem a siker vagy a teljesítés, hanem a harmónia. A belső alkímia.
Ez a folyamat lehet fényes, de mindenképpen fájdalmas, mert az önmunka nem csak felépítés, hanem ugyanannyi leépítés is. Az illúziók, a túlélési minták, a nőiségre vetített patriarchális árnyékok elengedése. Ez az, amiről még mindig nem beszélünk elég gyakran.
A női önmunka nem csupán egy individuális projekt. Sokkal inkább egy kollektív felhívás. Hívás arra, hogy a nő visszanyerje szakrális helyét, és nem, nem csupán a társadalmi struktúrában, hanem a világ szellemi szövetében. Ez a munka nem látványos, viszont alapvető, hiszen minden belső harmónia, amit egy nő önmagában megteremt, legyen anya vagy nem, párkapcsolatban élő vagy egyedülálló, hatással van a közösség tudattalanjára is.
Ilyen értelemben talán nem is magunkért dolgozunk. Talán azért gyógyulunk, mert emlékezünk, mert hívnak minket azok az ideák, lények, amik valamikor még beszéltek hozzánk álmokon, meséken, énekeken, vérvonalakon keresztül. Most pedig újra ébrednek, valódi önazonosságot hozva az individuációinkban, hogy a világ szövetét új fénnyel szőjjük újra.