Amikor Rudolf Steiner Az Ötödik evangélium előadásaihoz visszatérek, van egy részlet, ami számomra soha nem jelenetként működik, hanem küszöbhelyzetként. Nem a dráma ragad meg benne, hanem a csendes súly, Jézus beszélgetése nevelőanyjával, közvetlenül a Jordán-esemény előtt. Az ember első olvasásra hajlamos ezt mellékes epizódként elintézni, egy meghitt családi pillanatként, ami ugyan szép, de nem döntő.
Nekem viszont, minél tovább időzöm ennél a pontnál, annál világosabb, hogy Steiner itt nem hangulatot akar leírni, hanem belső rendet. A Jordánnál történő fordulat, a Krisztusi lény belépése a názáreti Jézus testébe nem a semmiből érkezik. Megértése az eseménynek attól függ, hogy észrevesszük-e azt a finom, ám de nagyon is szigorú előkészítést, amiben az emberi hordozó alkalmassá válik arra, ami a földtörténetben egyszeri módon történhet meg.
Steiner krisztológiájának nyelvén ebben az időszakban a salamoni Jézus organizmusában a Zarathusztra-individualitás működött. Fontos, hogy ezt ne pszichológiai kategóriákban gondoljuk el, nem ‘személyiség’ vagy ‘tanító mester’ jelenlétéről van szó, hanem egy magas rendű individualitás Én-munkájáról a lénytagozatokon. A feladat nem a tanítás volt, hanem kiművelés, olyan fizikai test, étertest és asztráltest létrehozása, ami képes a Krisztus-Én befogadására.
A fizikai testnek a lehető legmagasabb emberi strukturáltságig kellett eljutnia; az étertestben ritmusoknak, életerőknek és stabilitásnak kellett felépülnie; az asztráltestben pedig megtisztulniuk kellett azoknak a vágy- és érzésmozgásoknak, amelyek egy individuális Én jelenlétéhez kötődnek.
Ez a munka, Jézus harmincadik éve körül beteljesedett. Éppen itt kezdődik el az a pont, amit a vallásos képzet gyakran félreért, a beteljesedés nem azt jelenti, hogy minden készen van, most jöhet már a dicsőség, hanem azt, hogy egy addigi individualitás többé nem maradhat jelen.
Steiner nagyon pontosan fogalmaz; a Zarathusztra-Én eltávozott. Ez nem megsemmisülés, hanem kilépés a test lélek szervezetből. A burkok, a fizikai, éteri, asztrális, megmaradnak, és magukban hordozzák mindazt, amit a Zarathusztra-individualitás beléjük munkált. Az individuális Én-irányítás pedig visszahúzódik. Ezt a gondolatot nem lehet szebbé tenni anélkül, hogy el ne rontanám, itt egy olyan állapot áll elő, ami az emberiség fejlődésében egyedülálló, jelen van a kiművelt hordozó, individuális Én nélkül. Ez az Én-nélküliség nem hiány a hétköznapi értelemben, hanem előfeltétel!
A Krisztus-Én nem kapcsolódhat úgy egy emberi individualitáshoz, mintha mellé kerülne. A Krisztus-Én kozmikus Én-minőség befogadása feltételezi, hogy a hordozóban ne működjön egy másik, teljesen kifejlődött individualitás én-középpontja.
A kérdés innentől számomra így hangzik, hogyan történik meg ez az átmenet a valóságban, a lélek és a tagozatok rendjében? Steiner válasza nem technikai, hanem meglepően emberi, és épp ettől nehéz jól olvasni. A Zarathusztra-Én eltávozásának kísérőjelensége, sőt belső működtetője a leírásában maga a beszélgetés. Jézus és nevelőanyja párbeszéde. Itt értem meg, miért mondtam korábban, hogy ez a rész számomra küszöbhelyzet, mert a beszéd nem csupán közlés, hanem tett. Nem azért, mert szép, hanem mert a beszédben valami ténylegesen helyet változtat.
Steiner több fordulatával is ugyanarra utal, Jézus mintegy az anya szívébe helyezi mindazt, ami benne élt; valami átmegy Jézustól az anyához, a beszédben ‘az egész lélek, az egész önvaló’ ott fekszik. Ezek a mondatok könnyen provokálhatnak félreértést, mert a modern fül rögtön pszichológiára fordítja őket. Itt viszont itt tudatosan fegyelmeznünk kell magunkat, mert nem azt írja le, hogy ‘Jézus kitárulkozott, az anya empatikus volt, és ettől jobban lettek’.
Azt írja le, hogy a szó hordozó közeggé válik, és ebben a közegben a belső tartalom adódik át.
A beszéd tehát nem a lélek leírása, hanem a lélek mozgása.
Itt kapcsolódik be a GA 112, a Logosz perspektívája. Ha a szót pusztán nyelvi jelnek tekintem, akkor ez az egész jelenet vagy szentimentális, vagy homályos lesz. Ha azonban Steiner János-értelmezését komolyan vesszü, azaz hogy a Logoszban élet van, és hogy „kezdetben vala az Ige” ami nem költői dísz, hanem ontológiai tényre utal, akkor a jelenet egyszerre élesebbé válik.
Mert így a szó nem kifejez, hanem életet hordoz, és az élet hordozása mindig valóságos következményekkel jár. Ezen a ponton a beszélgetés nem pszichés energiacsere, hanem a Krisztus-impulzus előképe, a szóban olyan erő működik, amelyben az Én-szerveződés átrendeződhet.
Ezért beszélek beavatási tettről. Nem misztifikálni akarok, hanem pontos lenni, a beavatás itt nem ceremónia, hanem állapotváltozás. Jézus szavaiban nem puszta gondolatok vannak, hanem a megélt szenvedés és belátás olyan koncentrációja, amit egy individuális Én többé nem tarthat meg ugyanabban a módon. A beszédben mintha megtörténne az a radikális mozdulat, hogy ami addig belül összetartotta Jézus Én-működését, az kilép a szóba, és a szóban, nem ám képletesen, hanem konkrétan, az anya lelkében folytatódik.
Az anya pedig ebben nem passzív, nem meghatódik, hanem ebben megértésben hordozóvá válik, és ez a hordozóvá válás metamorfózis.
A beszélgetés után így érthetővé válik az a különös rend, ami a Jordáni eset előfeltételének sugall, a fizikai test kiműveltsége megmarad, az étertest ritmusai és életerői megtartják az organizmust, az asztráltest megtisztul az egyéni akarattól, és az individuális Én visszahúzódik.
Nem üresség keletkezik, hanem szabaddá tett tér. Ez a tér nem ‘nincs’, hanem ‘készen áll’, olyan hordozói állapottá lett, ami nem önmagáért él, hanem azért, hogy a Krisztus-Én belépése lehetséges legyen.
S amikor a Jordánnál megtörténik a fordulat, akkor éppen ezért nem beszélhetünk születésről a hétköznapi értelemben, mert itt belépés történik. A Krisztus-Én, mint kozmikus Én-minőség belép az előkészített hordozóba, a Krisztusi-lény működése ettől kezdve új rendet teremt. A tisztánlátás itt nem hideg teológiai finnyásság, hanem a szellemtudományi gondolkodás minimuma, különbséget kell tennünk Jézus mint emberi hordozó és a Krisztusi lény között. Különbséget kell tennünk az előkészítő kiművelés és a tényleges megtestesülési fordulat között, és különbséget kell tennünk az emberi individualis Én és a kozmikus Én minőség, a Krisztus-Én között. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az esemény vagy dogmává csúszik, vagy pszichológiai történetté zsugorodik.
Számomra mindennek a legemberibb, legkevésbé pátoszos következménye az, hogy a Krisztus-esemény belső előfeltétele nem heroikus hozzáadás, hanem radikális elengedés. Nem az történik, hogy valaki valamit megszerez, hanem az, hogy a hordozó szabaddá válik egy nálánál nagyobb rend számára.
Ez az önkiüresítés nem morális gesztus, hanem ontológiai szükségszerűség, s mégis, ha emberi szívvel közelítek hozzá, akkor mélyen megrendítő. Mert megmutatja, hogy a szellem számára az ember akkor válik igazán alkalmassá, amikor nem a saját győzelmét akarja, hanem a lényét átlátszóvá teszi a szabad akaratból fakadó szolgálatért.