Íme, az újkori varázsige, amit folyamatos mantrázással el lehet kerülni az önismeret legapróbb izzadságcseppjeit is. Csak kár, hogy közben senki nem tudja, hogy milyen is vagy, legfőképpen te nem. Egy homályos én ilyen vagyok lobogó alatt masírozol, de ha egy kicsit megfúj a szél, már másik színben tündökölsz. Persze jön a megsértődés, a kikérem magamnak, mint egy hároméves, akinek nem engedik, hogy reggelire fagyit egyen.
Ezek az én-érzékeny vagyok, de nem lehet rólam semmit mondani típusú önjelölt spiri mártírok, akik minden kritikát negatív energiának hívnak, vagy mérgező nárcinak.
Pedig szimplán csak arról van szó, hogy valaki végre kimondja, hogy kiscsillag te nagyon nem vagy még kész.
Az elfogadás nem egy jog, amit posztolgatással vívunk ki, vagy mások erőszakos arcába tolásával. Nem, nem jár alapból. Az elfogadás csendes, nem harsány, nem kérkedik. Nem áll ki az utcára transzparenssel, és nem zsarolja érzelmileg a másikat, hogy ha szeretsz, akkor elfogadsz mert az nem szeretet, hanem zsarolás, csak giccses rózsaszín szalaggal átkötve.
Az, aki valóban elfogadást kíván, az nem követeli, és nem is posztolja, hanem elkezdi elfogadni végre azt, aki még nem ő.
A bénát. A kicsit hazugot. A neurotikusat. A túljátszósat. Hiszen csak az tud elfogadást kapni, aki előtte már önmagába se kötött bele.
Szóval mielőtt újra odatolod az ‘ilyenvagyok-fogadjel’ fakultatív szelfidet, kérlek… nézd meg, hogy egyáltalán létezik-e már az, akit el kellene fogadni.
Vagy csak egy hangos követelés áll ott, ami nem több egy identitásjelmezbe bújt üres szólamnál?