Az ölelés… az emberi lét utolsó menedéke. Ott, ahol a szavak már rég elbuktak, ahol az értelem elnémul, és csak a lélek marad, meztelenül, reszketve, ott kezdődik az ölelés.
Nem is mozdulat ez, hanem beismerés. A pillanat, amikor két magány felismeri egymást.
Mert minden ember, bármennyire is hősnek, szentnek vagy bűnösnek hiszi magát, egyedül hordozza a saját sötétjét. Amikor valaki megölel, nem a testedet érinti, hanem azt a helyet benned, ahová még te sem mertél belépni.
Az ölelés gyógyít, de nem szelíden.
Nem simogat, hanem feltép, hogy megtisztítson.
Mert a valódi közelség fáj, hiszen abban nincs menekvés, nincs maszk, nincs illúzió. Csak te vagy, és a másik, aki tükröt tart, és azt mondja;
‘Látlak, és mégis maradok.’
Az ölelés az egyetlen ima, amit a test mond el Istenhez, anélkül, hogy tudná. Abban a légzésben, abban a remegésben ott van minden bűn és minden kegyelem.
Ott, ahol a karok bezárulnak, a lélek megnyílik.
Ha van Isten, akkor Ő pontosan ott lép közénk.
Az ölelés megszégyeníti a gyűlöletet. Megsemmisíti az ítéletet, és feloldja azt a fáradt hallgatást, amit évek óta cipelünk.
De csak az tud ölelni, aki már nem fél. Aki letette a kardját, a büszkeségét, és az igazát.
Mert ölelni annyit jelent;
engedni, hogy a másik lásson.
S a legtöbb ember inkább marad vak, csak, hogy ne kelljen önmagát látni a másik szemében.
Mégis, aki egyszer igazán ölelt, az tudja, abban a pillanatban minden fájdalom értelmet nyer.
Mintha az élet összes tévedése, minden seb, minden tékozlás egyetlen pontra mutatna, arra az ölelésre, ahol végre hazatalálsz.
Ott nem számít többé, mit vesztettél, mit hibáztál, kit bántottál. Ott csak a csend van, és a melegség. Az a halk, ősi bizonyosság, hogy nem vagy egyedül. Talán ez az, amit az ember egész életében keres, nem a boldogságot, nem az igazságot, hanem azt az egy pillanatot, amikor valaki karjaiban újra hinni tud abban, hogy a világ, még mindig megmenthető.