Gondolatok a szó, az ember és a morális minőség kapcsolatáról
Nagyon érdekes megtapasztalni, mennyire képes szétszakadni az igazságban; a mondanivaló és az ember.
Ugyanaz a mondat, két különböző ember szájából, az egyiknél fény, a másiknál árnyék. Az egyikben a szó él, melegít, áthat, a másikban üres, fagyos, és valótlan.
Iyenkor érzem, hogy az igazság nem a szóban lakik, hanem az emberben.
Sokáig azt hittem, hogy az igazság a gondolat tisztaságának a kérdése. Aztán rájöttem, hogy az igazság nem a logika rendjéből, hanem a lélek állapotából fakad.
Az igazság morális minőség.
Ott születik, ahol a gondolat, az érzés és az akarat egy irányba állnak, ahol az ember belső élete harmóniában van a szóval.
Rudolf Steiner egyszer azt mondta:
„Az igazság a szellem világából árad, de csak az emberi lélekben nyer életet, ha az érett rá, hogy hordozza.”
Ez a mondat lényegében kijelöli az antropozófiai emberképet, mivel az igazság nem puszta ismeret, hanem a szellem és az ember köztötti kapcsolat állapota.
A szó akkor lesz igaz, ha az Én jelen van mögötte, mint szellemi középpont.
Ha a szó mögött nincs ott az Én, az igazság elvész, s a mondat üres formává válik. Nem lesz több, mint hangok összessége, amiben nincs élet.
Érzem, amikor a szó és az ember nem fedik egymást, az egész disszonáns.
Nem is a logikai tartalma hamis, hanem a rezgése amivel elér. Az ember morális tartása, lelki tónusa az, ami hitelessé vagy hiteltelenné teszi az igazságot.
Az antropozófia szerint az igazság nem fogalom, hanem jelenlét. A modern ember tragédiája, hogy a szó levált a szellemi lényéről. A gondolat intellektuálissá, a szó pedig mechanikussá vált. Minden kimondott szó viszont szellemi tett. A szó igazsága nem abban mérhető, mennyire helyes, hanem abban, hogy mennyire hordozza az ember morális erőit.
Goethe fogalmazta meg tökéletesen:
„Az ember csak annyiban igaz, amennyiben összhangban van önmagával.”
Ez nem irodalmi szépség, hanem etikai diagnózis.
A hamisság mindig a belső diszharmónia jele, amikor az ember más, mint amit mond. A szó ilyenkor mindig elárulja a tudat valódi állapotát.
A morális tartás nem más, mint az Én és a szó azonossága, az a pont, ahol az ember önmagától nem különbözik.
A terápiás munkában újra és újra azt látom, hogy az ember nem az igazság hiányától szenved, hanem attól, hogy nem képes azt önmagában megélni. Tudja, mi az igaz, de a lelke nem tudja követni a felismerést.
A gondolat és az akarat között törés keletkezik, és az igazság ilyenkor nem tud benne testet ölteni.
Az ember hallja ugyan a saját hangját, de nem tud vele azonosulni.
S mégis, az igazság gyógyító erő.
Amikor az ember végre kimondja azt, amit érez, es nem azt amit helyesnek gondol, hanem amit valóban annak él, a szavak visszanyerik morális súlyukat. A lélek fellélegzik általa.
Nem a tudás gyógyít, hanem az igazságba való beleállás bátorsága.
Az igazság nem olyan valami ami birtokolható, az igazság csak hordozható. Aki egyszer ráhangolódik, az többé nem fog tudni hazudni, sem másnak, sem önmagának.
A legmélyebb felismerésem, hogy az igazság nem attól igaz, hogy kimondják, hanem attól, hogy az ember, aki kimondja, igaz.
A szó épp csak annyira valóságos, mint amennyire az ember szelleme jelen van benne. Az igazság nem a szavakból fakad, a szavak fakadnak az igazságból.
Ezért hiszem, hogy minden valódi emberi fejlődés célja az, hogy egyszer eljussunk oda, ahol a mondataink és a lelkünk végül ugyanazt mondják.