Hallgass meg minket, Örök Bölcsesség,
Te, aki ott vagy minden lélegzet mögött,
még azokban is, akik már nem hisznek semmiben.
Elhozzuk eléd a múltjainkat,
az apáink némaságát, az anyáink könnyeit,
a gyermeki sírásokat, amik soha nem szűntek meg igazán, mert csak befelé sírnak tovább bennünk.
Fogadd el mindezt, mint az ember kínjának töredékét,
mint egy összetört szív halk vallomását,
nem értjük az életet, Uram,
de mégis élni akarunk benne.
Taníts minket látni,
hogy a fájdalom nem az ellenség,
hanem a tükör, amiben végre meglátjuk magunkat.
Mert aki elmenekül a szenvedés elől,
az sosem találja meg a fényt sem.
Taníts minket hallani,
amikor már nincsenek szavak,
amikor minden belül üres és csöndes,
mert a Te hangod nem harsány,
az a szív repedésein szól át.
Ne könnyű utat adj nekünk,
hanem szemet, ami a sötétségben is felismeri a jót,
és kezet, ami nem fél a porból újrakezdeni. Mert az ember csak akkor emlékszik rád igazán,
amikor minden más elhagyta.
Áldd meg az ősöket, akik elbuktak,
mert az ő bukásukból értjük meg a mi erőnket.
Áldd meg az utódokat,
hogy ne szégyelljék a sebeiket,
mert azok a helyek, ahol a fény bejut.
Áldd meg az élőket,
akik még mindig próbálnak hinni valamiben,
még ha csak annyiban is,
hogy egyszer majd mindennek értelme lesz.
Ha elbukunk, mutasd meg a magot,
ami a porban várja, hogy újraéledjen.
Mert minden összeomlás valójában születés,
csak a halandó szem még nem látja a hajnalát.
Fogadd el ezt a fohászt, Sophia,
nem mint tökéletes imát,
hanem mint az ember dadogását,
aki még mindig reméli,
hogy valahol, minden fájdalmon túl,
van Valaki, aki érti őt.
S ha elnémul minden szó,
ha a szív csak egyetlen hangot tud még kiadni,
akkor ez legyen az:
Csak-azért-is.
Mert ez a szó az emberi szellem utolsó lángja,
az Igen, amit még a sötétség sem tud elnyelni.
Ez a szó a bizonyíték,
hogy az ember, minden gyarlósága ellenére,
a Fényhez tartozik.
Fogadd hát, mint a porból született hitet,
mint az utolsó szívverést,
ami nem a félelemből,
hanem az emlékezetből szól.