Mindig eljön az a pillanat, amikor az ember már nem tud többé imádkozni. Nem azért, mert nem hisz Istenben, hanem mert nem tudja, kihez szól.
A szavak, amik egykor a szívből születtek, most szárazon koppannak a mellkasban.
S ott ül ő, az ember, egyedül, a saját elviselt szenvedéseinek halmán, és nem tudja, hogy ez a Golgota, vagy csak egy üres udvar, ahol elfelejtették kinyitni az ajtót.
Mindenki azt mondta neki, ‘Tarts ki, hiszen minden fájdalom érted van.’
De mégis mondd, hány könnycsepp kell még, hogy végre tényleg ‘értem legyen valami?’
Ha egyszer minden szenvedés valóban értelmetlen, akkor ki fogja elviselni az értelem nélküli világot?
Az ember, aki sokat tűr, lassan elfelejti, ki volt, mielőtt tűrni kezdett.
Elfelejti az ízét annak, amikor a lélek még nem volt láncra verve a megértéshez. Elfelejti, hogy a fény nem mindig tanítás, néha csak egyszerűen, meleg. S mégis, minden egyes nap, amikor felkel, újra megteszi a lépést a fájdalom felé, mert valahol mélyen, valahol a csontjai alatt, ott van még mindig a remény árnyéka, hogy talán ma, talán most, valami majd jóváteszi az egészet.
Ez a legszörnyűbb illúzió: hogy a szenvedés egyszer majd meghálálja magát.
De nem, a szenvedés nem hálás, nem tanít, nem emel fel, nem köszön semmit.
A szenvedés egyszerűen csak történik, és az ember feladata nem az, hogy értelmet keressen benne, hanem hogy ne veszítse el önmagát közben. Ha Isten nincs, minden meg van engedve…
De ha Isten van, és mégis mindez megengedett… akkor micsoda világ ez?
Talán Isten sem kívül van.
Talán Ő is bennünk szenved. Talán nem Ő tesz minket próbára tesz, hanem mi próbáljuk túlélni Őt?
Talán minden szenvedés nem más, mint a Teremtő kétségbeesett kísérlete arra, hogy végre rájöjjünk, hogy a fájdalom nem parancs, hanem emlék arról, hogy egyszer boldogok voltunk.
Ekkor az ember, aki eddig tűrt, lassan felemeli a fejét.
Nem dühből, nem hitből, hanem abból az ősi, szótlan, emberi méltóságból, amit sem vallás, sem filozófia, sem hatalom nem képes kiirtani.
S azt mondja: ‘Elég.’ Ennyire egyszerűen, hogy elég.
Abban a pillanatban, amikor kimondja, a világ mintha egy lélegzetet venne vele együtt.
Mert a teremtés, talán nem ott kezdődött, ahol Isten szólt, hanem ott, ahol az ember végre válaszolt.