Az ember azt hiszi, a halál a vég.
De a halál nem véget vet, csak szétszórja, ami addig egyben volt. A test ugyan eltűnik, de az, ami valaha szeretett, az, ami gyűlölt, ami félt, ami remélt, az benned marad.
S ez a te kereszted.
Mert minden veszteségben ott rejlik az istenkísértés; hogy az ember hinni akar valamiben, ami túl van a pusztuláson.
Ha nem tud hinni, hát beleőrül abba, hogy érzi, valahol, mélyen, még mindig ott van az, akit eltemetett.
Nem a levegőben, nem a felhők között, benned, a húsodban, az idegeidben, a tudatod rejtett zugában.
A lélek nem tudja elengedni azt, amihez vérrel kötődik.
A modern ember azt mantrázza ‘feldolgozom.’ Mintha a gyász egy fájl lenne, amit bezárunk.
Nem-nem, a lélek nem így működik.
A lélek visszajár.
Kérdez, követel.
S minden éjszaka, amikor nem alszol, ő az, aki rád néz,
nem a halott, hanem te magad, akiben a hiány él.
A pszichológia azt mondja, a fájdalmat integrálni kell, de nem lehet integrálni a szenvedést, csak áldozattá emelni. Mert aki elveszít valakit, az nem gyászol, az újjászületik, csak épp kitépett szívvel.
Ha szerencsés? E szív lüktetése lassan átmegy imává.
Így hát ne keresd a halottat a temetőben.
Ő a csöndedben van, az arcod rezdüléseiben, amikor nem mered kimondani a nevét. Ő a pillanat, amikor nem tudod, miért érzed, hogy valaki néz, és rájössz, hogy az emléked néz vissza rád.
Mert semmi sem múlik el.
Az ember nem elenged, hanem újrateremt. A halott, ha valóban szeretted, nem távozik el, csak átmegy abba a részbe benned, amit már soha senki nem érthet meg teljesen.
Ez a gyász valósága.
Nem megnyugvás, hanem belső forradalom.
Nem könny, hanem felismerés, hogy minden veszteség valójában önmagunk újabb születése. Mert az élet, bármennyire is kegyetlen, mindig visszaköveteli, ami az övé. S te, akár tetszik, akár nem, tovább fogsz élni, de soha többé nem ugyanúgy.