Valahol az ember mélyén, ott, ahol a szavak már nem hatnak, a test emlékezik. Emlékszik arra, amit a lélek tagadott, mert nem bírta tovább elviselni a tudat fényében. A fájdalom, amit nem sírtunk ki, nem múlik el, leereszkedik a húsba, és ott várja az ítélet napját.
Nem, nem a betegség a végzet. A betegség az üzenet.
A test nem ellenség, csak a lélek szolgája, ami már túl sokáig hordta a hallgatás keresztjét. Az ember azt hiszi, szabad, mert gondolkodik, de a szabadság nem a gondolatban él.
A szabadság ott kezdődik, amikor a test és a lélek ugyanazt mondja ki, elég volt.
A trauma nem mindig ordít. Néha csak csendben ül melletted, mint egy régi ismerős, aki már nem kérdez semmit.
Ott van a válladban, a mellkasod szorításában, az éjszakákban, amikor nem tudsz elaludni, mert valaki a múltadból még mindig nem enged, és te sem engeded őt.
A gyógyulás?
Nem a béke.
A gyógyulás a harc, amit az ember önmagával vív, míg el nem hiszi, hogy a fájdalomnak is van értelme, hogy a seb nem az Isten büntetése, hanem az ő ujjlenyomata rajtad.
Mi, emberek, mindig gyógyulni akarunk, de ritkán akarunk szembenézni azzal, amitől megbetegedtünk. Mert könnyebb hinni a tablettában, mint az igazságban.
A test őszinte.
A lélek hazudik, hogy tovább élhessen.
S így sántítunk előre az életben, boldogságot színlelve, miközben a vérünk még a régi sebeinkből csorog.
Ám egyszer eljön a nap, amikor a test nem tűr tovább, és akkor nincs több kifogás. Ott akkor csak te maradsz, és a csend, amit évek óta kerülgetsz. Akkor viszont hallani fogod végre a saját lépteidet, és rájössz, hogy nem menekülhetsz tovább.
A seb nem a te bűnöd, de a gyógyulás a te keresztutad. Aki egyszer végigmegy rajta, az nem ugyanaz ember többé.
Mert ott, ahol valaha a fájdalom égett, egyszer csak fény marad.
Nem vigasztalás.
Nem feledés, hanem megértés.
Az ember nem azért gyógyul meg, mert elfelejti a szenvedést, hanem mert végül hálát ad érte, mert rájön, hogy a fájdalom volt az egyetlen tanító, aki soha nem hagyta el.