Volt egyszer egy ember, aki hitt a szeretetben.
De nem úgy hitt, mint aki tudja, mi az, hanem mint aki kétségbeesetten kapaszkodik abba, amit soha nem tapasztalt.
Gyermekkorától fogva hallotta, ‘a szeretet az, ha engedelmes vagy’, ‘a szeretet az, ha jó leszel’, ‘a szeretet az, ha nem fájsz másoknak’.
Ő aztán nem akart fájni senkinek.
Csak magának.
Az ember, neve lehetne bármi, mert mindnyájunkban ott él az, aki a szeretetért odaadja önmagát, és cserébe nem kap mást, csak láncokat.
A láncok, amik hidegek, de ismerősek. A szabadság, ami meleg, de félelmetes.
Mert ugyan mit is kezdene az ember a szabadsággal, ha soha nem érezte magát méltónak rá?
A bántalmazás, mondják a nagy bölcsek, nem a szeretet hiánya, hanem a szeretet torzulása.
De hogyan ismerhetné fel ezt az, aki a szeretetet a fájdalommal együtt tanulta meg?
Az ilyen ember szívében a szeretet és a seb ugyanaz a szó.
Akit bántottak, az sokáig azt hiszi, hogy maga a fájdalom bizonyítja azt, hogy él, hogy szeretve van, s amíg ebben hisz, addig a szeretet minden formája bilincsként csörög majd a szívében.
Egy este, mikor a város már rég elaludt, az ember a tükör elé ült. Nem volt már fiatal, de nem is öreg, csak fáradt.
Arcán nem az évek, hanem a hallgatások húztak ráncokat. Miért bántottak? Kérdezte önmagától, de senki nem felelt. Aztán, mintha valami belülről mégis válaszolt volna.
‘Mert hagytad. Mert hittél abban, hogy ha elég jónak mutatod magad, majd szeretni fognak.’
S ekkor valami megmozdult benne. Nem is düh volt az, inkább egy szelíd, fáradt világosság. A felismerés, hogy a szeretet, amit keresett, nem ott van, ahol fáj, nem ott, ahol kérnek tőle, hanem ott, ahol engedik lenni.
A kötődés, félelem.
A kapcsolódás, szabadság.
A félelem azt suttogja, ne menj, nélküled nem tudok élni.
A szabadság meg azt mondja, menj, és ha visszatérsz, az már nem kényszer lesz, hanem ajándék.
A kötődés a birtoklás nyelve.
A kapcsolódás az odaadásé.
Ekkor értette meg, hogy amit ő szeretetnek nevezett, az valójában mindig alku volt.
‘Szeretlek, ha…’, ‘Szeretlek, amíg…’, ‘Szeretlek, mert…’, de az igazi szeretet nem így szól.
Az igazi csak annyit mond, ‘Vagyok, és benned vagyok, mégis szabadon.’
Sok év telt el így, belső párbeszédben, önmagával és a csenddel. A szeretet lassan levetette a formáit. Nem volt többé anya, szerető, barát, tanító, istenkép,csak tiszta jelenlét. Ez a jelenlét már nem akart birtokolni semmit, mert rájött, hogy a szeretet nem valami, amit adni vagy kapni lehet.
A szeretet maga az állapot, amiben az ember ráismer saját isteni részére. Ahol a másik többé nem tükör, hanem útitárs. Ahol a szenvedés már nem ellenség, hanem tanító, és ahol a bántalmazásból születő seb már nem szégyen, hanem kapu.
Volt egy pillanat, talán álomban, talán ébren, amikor ez az ember újra gyermekként látta önmagát.
Ott ült a sarokban, félve és reménykedve, hogy valaki egyszer majd kimondja:
‘Szeretlek, úgy, ahogy vagy.’ Akkor ő, a felnőtt én, odalépett ehhez a gyermekhez, és megsimogatta.
Nem szólt semmit. Csak jelen volt. Ebben a némaságban a múlt elengedte a markát.
Az ember ekkor értette meg, hogy a szeretet nem emlékezik a fájdalomra.
A szeretet nem akar győzni, nem akar igazat, valójában nem akar megtéríteni senkit.
A szeretet, az csak úgy van, és ebben a van-ban minden újrakezdődik.