Mindenki pszichológus lett. Mindenki ismeri ezeket a szavakat, mint a szentírást; nárci, borderline, trauma, kodependencia, szavak, amik ma már úgy hullanak a levegőbe, mint üres töltényhüvelyek. Szavak, amik nem gyógyítanak, mert csak díszítik a sebet, hogy ne lássuk, mennyire mély. Mert az ember, ha fél önmagától, inkább másokat diagnosztizál. Könnyebb másra mondani, hogy beteg, mint beismerni, hogy a saját lelke a valódi boncasztal.
Milyen isteni képmásban tetszelegünk, amikor másokat elemzünk! Hogy szeretjük kimondani; ‘ő a nárcisztikus, ő a sérült, ő a mérgező’, s közben a szánk szélén ott bujkál a mosoly, a fölény, mert a szó mögé bújva megkönnyebbülünk. Igen, így már rendben van, hisz nem én vagyok olyan. Csak ő, csak ők, csak mindenki más.
Aztán mondd, te, aki tudatosnak hiszed magad, mikor néztél utoljára a saját árnyékodba? Mikor mertél szembenézni a benned lapuló hideg, remegő gyerekkel, aki még mindig fél az elutasítástól, a szeretetlenségtől, a szégyentől? Mikor érezted utoljára, hogy a tudásod nem véd meg a fájdalomtól, csak becsomagolja, míg az lassan belülről emészt?
Mert a szakszavak mögött ott lappang a félelem. A rettegés, hogy ha elvennék tőled ezt a pszicho-álspirituális nyelvet, meztelen maradnál esendő, bizonytalan, zavarodott emberként, akinek fogalma sincs, ki ő valójában.
Nem, barátom, a tudatosság nem az, ha felismered a másik zavarát. A tudatosság az, amikor a saját torzulásoddal tudsz leülni egy asztalhoz, és nem menekülsz el tőle. Amikor nem mondod, hogy meggyógyultam, hanem inkább azt, hogy igen, még mindig tanulok élni. Amikor nem hirdeted magad fényben, hanem vállalod a sötétségedet is, mert tudod, hogy abból születik meg az irgalom.
De te… te inkább elemzel. Inkább kimondod, hogy ő toxikus. Mert könnyebb a másikat hibáztatni, mint megérteni, hogy amit utálsz benne, az benned is ott lüktet. Könnyebb kimondani a szót, mint elviselni a csöndet. Könnyebb látszani, mint lenni. Könnyebb elméletben élni, mint szívben, és így lesz a lélekből szeméttelep, ahol az emberi szavak úgy rohadnak, mint eldobott igazságok.
Tudod, mi a legnagyobb hazugság? Az, hogy a gyógyulás véget ér. Az, hogy egyszer csak eljutsz oda, ahol már nem fáj semmi, hogy már felébredtél. De nem, az ember soha nem gyógyul be teljesen, csak mélyül, és egyre igazabb lesz. Lassan megtanulja, hogy a szeretet nem diagnózis, hanem döntés, az önismeret nem fegyver, hanem kereszt. A gyógyulás pedig nem diadal, hanem leereszkedés saját magadhoz.
S miközben mindenki játszik a ‘felébredt’, a ‘tudatos’, a ‘gyógyult’ szerepében, a világ tele van kimerült, elidegenedett lelkekkel, akik nem tudnak szeretni, mert már mindent is tudnak a szeretetről.
A tudás viszont soha nem melegít meg. Ezt csak a szív teszi azt. Ez a szív nem a pszichológiai spiri bulvár szótárból születik meg, hanem a saját romjaid között, ott, ahol már nincs semmi, csak az igazság, amit végre nem másokra, hanem magadra mondasz ki.