A világ, amit a gyerekek látnak, színes és végtelen. Mégis, minden egyes felnőtt – szülők, tanárok, nevelők – egy-egy tollal, vagy épp egy erősebb színű ecsettel rajzolja le a határokat ebbe a végtelenségbe. Az első vonalak finoman húzódnak a játékos kuncogásból, a második vonal a „Ne csináld!” szóval érkezik. Minden egyes „ne” egy újabb vonalat jelent, ami eltorzítja a gyermek valódi színeit. Minden egyes nem egy újabb téglát épít a falra, amely elzárja a színekhez való hozzáférést.
A gyerekek, akik a világot megélik, soha nem a szürke tónusokban születtek. De ahogy haladnak az időben, a felnőttek kezei egyre több „gátló parancsot” rajzolnak a lélek terébe. Minden egyes szülői felszólítás, hogy „Ne sírj!”, „Ne légy annyira hangos!”, „Ne légy túl érzékeny!”, „Ne nevetgélj ennyit!”, „Ne beszélj annyit!” mind-mind egy újabb parancs, egy újabb pszichológiai lánc, amely a gyermek lelkét behúzza a szürkeség börtönébe.
„Ne légy boldog!” – Az első parancs, amely az életet elzárja a gyermektől.
A gyerek színeinek egyre halványodó árnyéka a szülők határozott, de végtelenül szűk látókörű parancsaiban ölti fel élettelen formáját. A szülői elvárások terhei alatt a gyermek önálló személyisége csak pislákol. A gyermekek éppen hogy akkor lennének boldogok, amikor a leginkább szabadon fejeznék ki magukat, de a szülők elfojtják azt. Az érzelmeik fojtottak, a sírásuk csitított, a nevetésük elfojtott, mindezek
nem illenek bele a „jó gyerek” ideáljába. Ekkor jönnek a csillogó szabályok, amiket a nevelők, pedagógusok szorgalmasan ácsolnak a gyermek egyéni valósága köré. Az iskolai szabályok, skatulyák fogsága, amik mind azt mondják: „Az érzéseid nem számítanak, ne akarj túl sokat, ne kívánj többet”, „Ne kérdezz, csak csináld amit mondunk!”.
Ezek mind gyötrelmes, belső megfojtása a gyermeki léleknek. Minden egyes fájdalmat a mélybe taszít, elfojtja a gyermek teljes valóját. Az összes szenvedés egyre csak növekszik, miközben akicsi egyre inkább elfelejti, hogyan érezheti szabadon a világot. Minden szabály, minden tilalom egy újabb réteg, amit a gyerek épít magának, ahol nincs helye az érzéseknek, nincs helye az élet teljességének. Lassan, szinte észrevétlenül, a gyermek elfelejti, hogy valaha is voltak színei a lelkének. A szürkeség lassan beszivárog, eltörölve minden színt, amit valaha is felragyogtatott.
A világ egyetlen szürke árnyékká. A gyermek elveszíti önmagát.Ahogy a gyermek életében a parancsok egyre inkább meghatározzák a létezését, úgy jön el az a pillanat, amikor már nem képes felismerni önmagát. Az egzisztenciális üresség határán áll, a lelkét sújtó kötelékek soha nem engedik el. A szürke rétegek alatt a gyerek egyre inkább azt hiszi, hogy nincs más választása, minthogy elfelejtse önmagát, hogy alkalmazkodjon a világ elvárásaihoz. Az egyetlen reakció amit ismer: túlélni, túlélni bármi áron. De ez már nem élet. Csak vegetálás.
A gyermekek szorosan kötődnek ahhoz, amit elvárnak tőlük. A szülői szavak kioltják az egyediséget, és az önálló gondolkodás egyszerűen lehetetlenné válik. A gyermek, aki
valaha szabadon élt, most már csak egy mozgó robot, aki szintén elfelejti, hogy egyáltalán lehet másként is élni.
A lelkük halott, de a testük még él. Itt kezdődik a valódi tragédia: a gyerekek lelkének egyenes vonalon történő kivégzése, a színek halála, a szabadság elvesztése.
Amikor a szabályok és a tilalmak mindent uralnak, a lélek alig bír lélegezni. Éppen csak felnő, éppen csak túlél, de már nem él. Egy halott lélek viszont képtelen újra életre kelni. Ezért, kedves szülő, kedves pedagógus, kedves világ, amit adtál neki, az nem az élet, hanem egy képmás, egy árnyék, ami a fájdalomtól szürkül. Amiikor mindennek vége, amikor a gyerekek már nem tudják, miért érzik úgy, hogy halottak, hogy nincs értelme semminek, akkor kérdezzük meg magunktól: „Miért voltunk annyira elvakultak, hogy nem vettük észre a szemükben lángoló millió színt?”