Hallgatok.
Nem azért, mert nem lenne mit mondanom, hanem mert minden szó mögött ott húzódik egy olyan mély árok, amit senki nem jár be helyettem. Túl sok pillanat van, amit már nem akarok megmagyarázni senkinek, mert látom, hogy a kimondott igazság gyakran nem talál partot, csak elsüllyed azokban, akik nem akarnak befogadni semmit, ami túl valós.
A csendem nem üresség, hanem túlcsordulás.
Annyi érzést hordtam már magamban, hogy a szó ehhez profán eszköz lenne, durva, éles, recsegő, nem méltó ahhoz, aminek ott bent helyet kell adnom. Néha úgy érzem, hogy csak a saját árnyékom maradt az egyetlen következetes társ, ő legalább nem próbálja elhallgattatni a fájdalmamat, nem próbálja szebbre festeni az életem történetét. Leül mellém, fekete és nyers, és arra kényszerít, hogy nézzek bele. Nem hősiesség ez, csak kényszer, akit elégszer dobnak vissza a saját mélyébe, az vagy széthullik, vagy megtanul rendet rakni abban a sötétben is, amit mások kerülnek.
Ez a csend nem visszahúzódás, inkább etikai döntés.
A léleknek van egy olyan pontja, ahol a szó már nem közlés, hanem zaj. A csend, tisztulás, és önvédelem. Sőt, valami magasabb felé fordulás, mert nem minden szív kész arra, hogy befogadja az igazat. Sokaknak a fény is fáj, ha túl élesen érkezik. Én pedig megtanultam, hogy a ragyogásom nem feláldozható azokért, akik nem kívánnak látni.
A sebeim páncéllá lettek, de nem harcra kész páncéllá, sokkal inkább arra, hogy ne essen szét bennem az a finom rend, amit hosszú évek szenvedései és belső átlátásai építettek. A sebeim emlékeztetnek, hogy minden esésem közben valami megértés született. Minden, amit elvesztettem, tanított, és ami fájt, végül szűrővé vált. Megtanított különbséget tenni az igaz kapcsolódás és a zajos illúziók között.
A csendem ezért fegyelem is, ahogy belépek a lélek mélyebb rétegeibe, látom, hogy minden szó karmát mozgat, és van, amit már nem engedek formálódni a torkomon keresztül. Nem akarok több történetet, ami nem méltó ahhoz az erőhöz, ahonnan a lelkem szavai érkeznek. Inkább visszahúzódom a felszíni kommunikációból, hogy a belső középpontomban maradjak. Ott, ahol a fájdalom nem pusztítás többé, hanem áttetsző eszköz a felismeréshez. Itt az árnyék már nem ellenség, csak jelzés, mert mutatja, hol születik meg a fény.
Érzem, ahogy a szavaim helyén lassan valami más formálódik.
Jelenlét?
Olyan jelenlét, ami már nem akar sem meggyőzni, sem bizonyítani, sem magyarázni. Megtanultam, hogy nem mindenkihez kell közel menni, nem mindenkit kell szeretni, nem minden szív közege alkalmas arra, hogy a lélek igaz hangja megszülessen benne.
A hallgatásom így válik teremtéssé.
Nem passzív elnémulás, inkább aktív tisztulás. Egy új rend. Leválás mindarról, ami már nem épít, nem tart, nem lát, és visszatérés ahhoz a csöndhöz, ahol a lélek nem magyarázkodik, csak van, és a létezése már önmagában is kijelentés.
Amikor végül felnézek, a világ még mindig zajos, de már nem ugyanúgy érint. Látom a fáradt arcokat, a tétova tekinteteket, azokat, akik rengeteget éreztek, és már nincs szavuk rá. Látom a páncélt, amit magukra húztak, és azt is, ahogy belül forrnak tovább, nem destruktívan, hanem fegyelmezetten. A csendjükben erő van, az erő pedig mindig felismeri a másik csendjét.
Érzem, hogy nem vagyok egyedül ebben a néma, mély rezgésben.
Aki túl sokat érzett, túl sokat látott, túl sokszor hullott csak azért, hogy újra összeszedje magát, az tudja, hogy a csend nem gyengeség. A csend a lélek döntése, hogy nem adja át többé magát hamis kezeknek.
Továbbra is hallgatok.
Nem azért, mert nincs hangom, hanem mert a hangom most már csak annak szól, aki valóban hallani tudja.
Ha valaki egyszer a szemembe néz, és érti ezt a csöndet, akkor tudni fogja, nem eltűntem, hanem átalakultam.
A csendem a szabadságom.
A szabadságom a fényem.
A fényem pedig az az erő, amiben végül minden sebemmel együtt, de hazatalálok önmagamba.