Nem tudom, mikor történt, hogy a szívem először nem engedelmeskedett nekem.
Addig minden kiszámítható volt. A világ rendben állt; tettek, célok, sikerek, a férfi lét gondosan becsomagolt hazugságai.
De egy este, valami megroppant bennem. Olyan csend lett, hogy meghallottam magamban valamit, amit addig egész életemben el akartam nyomni.
Azt, hogy félek.
Nem a kudarctól, nem a veszteségtől való félelem volt ez, hanem attól a pillanattól, amikor már nincs kire mutogatni, és szembe kell néznem azzal, aki én vagyok.
Amikor egy férfi először érez, valójában összeomlik.
A férfi, akit addig ismertem, megszűnt létezni.
A helyén egy ismeretlen lény maradt; törékeny, dühös, de mégis minden porcikájában élni akaró.
Nem tudtam, hogyan kell szeretni, mert a szeretetről csak annyit tanultam, hogy az valami, amit adni kell, de sosem mondták el, hogyan kell bírni azt, amit visszakapsz.
A nő, akit szerettem, nem tett semmit. Nem tanított, nem vádolt, nem ígért.
Csak volt. S ebben a csak-létben felismertem, milyen kevés is maradt belőlem.
Mert a férfi, aki nem mer érezni, végül üres marad, és az ürességnél nincs nagyobb ítélet. Most már tudom, az érzés nem gyengeség. Az érzés az a hely, ahol Isten, vagy valami más, tisztább, végre beleszól az emberbe. Nem kívülről, nem szavakkal, hanem valami titkos, belső rengéssel, ami egyszerre fáj és gyógyít.
Ha egy férfi sír, az nem látvány. Az ima.
Minden könnye egy-egy elengedett szerep.
Amikor sír, a világ egy pillanatra megtisztul, mert valaki végre igaz lett benne.
Aki a szívét megmutatja, az nem szeretetet koldul, hanem feloldoz. Nem kér, hanem mer. Talán ez az egyik legnagyobb bátorság, megmutatni önmagad annak, aki nem ígér semmit.
S amikor maradok, nem azért, mert kötelesség, hanem mert valami mélyebb nem enged el, akkor az a szeretet már nem szó, nem illúzió, s nem is csere.
Csak jelenlét, és béke, amiben a lélek végre hazatalál.
Most már nem akarok erős lenni. Nem akarok hatalmas lenni. Azt akarom, hogy igaz legyek, mert minden erő hazugság, ha nincs benne gyöngédség.
Minden férfi szíve akkor kezd élni, amikor végre meri elviselni a saját törékenységét.
A nő hangja – válaszként
Nem tudom, mikor kezdtem érteni őt.
Talán akkor, amikor már nem akartam megmenteni.
Mert a férfit nem megmenteni kell, Csak látni.
Látni azt, amit ő maga sem mer nézni, hogy a haragja félelem, a némasága védelem, és az érzései nem gyengeségek, hanem sebek, amikből fény szivárog.
Nem akarok többé választ kapni. Csak ott lenni, ahol végre igaz. Ahol nem kell szépnek lenni, nem kell okosnak, nem kell erősnek lenni. Csak élőnek.
Mert ha egy férfi érez , úgy igazán, csontig, Istenig, akkor a világ újra emberivé lesz. S talán ezért jövünk egymás mellé újra meg újra, nem csupán, hogy boldogok legyünk, hanem hogy emlékeztessük egymást arra, milyen szent dolog embernek lenni. Együtt embernek maradni, együtt, egymást emberré szeretni.