Az éj lassan kúszott fel a házfalon.
Olyan volt, mint az asszony szíve, aki már nem retteg a csöndtől. A gyertya fénye rángott a falon, mint egy vallomás, amit a lélek nem mert kimondani, és mégis kimondta.
Nem kell kisebbé lennem, hogy megférjek a világban.
Nem kell meghajolnom, hogy ő felegyenesedhessen.
A szerelem, amit ismerek, nem hajlong, hanem lélegzik.
Nem alku ez, hanem titkos szövetség, két lélek közt, akik már megjárták a poklot, és nem félnek a fénytől.
A férfi, aki mellettem áll, nem foglya a hatalomnak.
Nem birtokol, nem véd, hanem lát. Nem eltart, hanem megtart, mint ahogy a föld tartja a havat, némán, méltósággal.
S én nem vagyok sem alávetett, sem felette álló. Én vagyok az a tér, amiben minden mozdulatnak jelentése van. Ahol a csend nem hiány, hanem szentség.
Én nem szerencsés nő vagyok, mert Én már megváltottam magam, nem vérrel, hanem őszinteséggel.
Minden fájdalmamért fizettem, és minden könnyeim után újjászülettem. A lelkemet nem adtam el, sem kényelemért, sem békéért. S amikor ő megérkezett, nem ijedt meg tőlem. Felismert.
Nem mint testet, nem mint szerepet, hanem mint tükröt.
Azt mondta, ‘Ismerem ezt a fényt. Láttam már egyszer… álmomban.’
Ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy a szerelem nem megérkezés, hanem emlékezés. A szent pillanat, mikor a két lélek felismeri, hogy ugyanabból a tűzből született.
Ez az életforma nem ajándék. Ez ítélet, de nem büntetésként, hanem méltóságként. Így élni annyit jelent, mint vállalni az isteni magányt, ami nem elválaszt, hanem megerősít.
Ezért tudok anyává válni anélkül, hogy eltűnnék a gyerekeimben. Ezért tudok alkotni, nem menekülésből, hanem kinyilatkoztatásból. Ha csendben maradok, az nem gyengeség, az ima. Mert az, aki valóban él, már nem bizonygat, csak létezik, és az létezése maga az igazság.
A férfi, aki mellettem van, nem ijed meg a ragyogástól.
Megtanulta elviselni, hogy a fény néha éget. De ő maga is ebből tűzből van, így nem perzseli, csak tisztítja. Ez nem mese. Ez az emberi lélek új liturgiája.
A szabad nő nem a világgal szemben születik meg,
hanem annak mélyéből, mint arany a sárból, fájdalommal, de örökre.
Most minden nőhöz szólok, aki valaha a sötétben keresett választ. ‘Ne hidd, hogy elvesztél. A pokol csak az út része, nem a végállomás. ‘ Aki nem hagyja el magát, azt az Ég sem hagyja el. Mert a szabad nő nem a férfi árnyékából lép ki, hanem a saját fényébe lép bele,
és attól a pillanattól kezdve a világ már soha többé nem lesz ugyanaz.