Van egy hang bennem, ami nem szól, csak figyel.
Nem, nem is figyel, inkább vár. Úgy mint egy börtönőr, aki elfelejtette, miért zárta be a rabját, de mégis őrzi, mert nélküle megszűnne önmaga lenni.
A gyerek ott ül a sarkában a lelkemnek, sötét és hideg a hely, és én, az, aki felnőtt lett, már nem tudom, melyikünk álmodja a másikat.
Mert minden éjjel, amikor hallgatni próbálok, ő suttog. Én, a racionális, a megfontolt, a civilizált, összerándulok, mert a hangja tisztább, mint az enyém.
Ő még tudja, mi történt. Én már csak sejtem.
Mondd, mi a bűn, ha nem az, amikor elnémítod azt, aki benned sír?
Mi az árulás, ha nem az, hogy csendet tanulsz ott, ahol kiáltani kellett volna?
Nem volt ott senki, amikor a lélek megtört. Csak én, és a saját némaságom.
S ez a némaság…ez volt a legnagyobb gyilkos. Nem a tett, nem a másik ember, hanem az, hogy elhittem, hallgatni biztonságosabb, mint élni.
Most megpróbálok szólni, de a hangom nem engedelmes. Recseg, mintha valami ősrégi rozsdás zárat próbálnék feltörni.
Talán magát az időt?
Vagy azt a pillanatot, amikor először kimondtam, hogy jól vagyok, miközben tudtam, hogy minden darabom vérzik?
Milyen nevetséges is a túlélés, mennyi büszkeséggel mondjuk ki, mintha dicsőség volna, pedig néha csak a gyávaság másik neve.
A gyermek bennem nem bocsát meg, és talán nem is kell, hogy megbocsásson.
Ő csak néz. A szemében nincs ítélet, csak valami kíméletlen igazság, amit nem lehet kibeszélni.
Én… én próbálok mellette állni.
Nem fentről, nem alulról, csak mellette, mert már nem akarok senkit megmenteni, csak látni akarom, ahogy végre megmozdul a csend, és hanggá válik.
Az én hangommá, az Ő hangjává.
Egy hanggá, egy lélekké.
Egy egész emberré, aki végül, bármilyen késő is, de kimondja:
‘Élek.’