Az ember, mint morális, szellemi lény, nem egyszerűen időbeli létező, hanem ritmikusan visszatérő kozmikus zarándok, akinek fizikai teste, mint a szubsztanciává sűrűsödött idő, emlékezik nemcsak a múltra, hanem a jövőre is.
Ez az emlékezés nem egy olcsó pszichológiai tartalom, nem sematikus visszatekintés, hanem szakrális ritmus, amiben a test maga válik időbeli hordozóvá, a karma nyomában keletkező morális mintázatok őrzőjévé.
A belső regeneráció, ha méltó módon értjük, nem más, mint a szellemi önazonosság újraszületése az inkarnált élet keretein belül. Ez az aktus nem passzív megújulás, hanem rituális emlékezés, amiben az emberi Én, a test, a lélek és a szellem között teremtő egyensúlyt hoz létre, a világkorszakok ritmikus ütemében.
A fizikai testet az emberi Én nem birtokolja, hanem átitatja saját múltjával, s ezen keresztül a Föld szellemi fejlődésének lenyomatát is hordozza.
A test nemcsak genetikai örökség, hanem egyfajta szellemi tapasztalati hologram, amit a korábbi inkarnációk morális döntései formáltak.
A test tehát emlékezik, de nem szavakkal, hanem ritmussal:
• A légzés és a keringés ritmusában visszhangzik az asztrális világ,
• A sejtregeneráció ütemében a étertest mintázatai jelennek meg,
• A mozdulat és a hang mögött pedig a morális Én múltbeli gesztusai lüktetnek vissza.
Ebben az értelemben az ember fizikai realitása egy megvalósult karma, melyben minden hajlás, minden vonás és minden érzékenység tanúként áll a lélekfejlődés folytonossága mellett.
A valódi szellemi munka ott kezdődik, ahol az ember ráébred, hogy nemcsak arra kell emlékeznie, amit átélt, hanem arra is, amit még nem élt át, de vállalt. A jövőre való emlékezés nem abszurdum, hanem a szellemi szabadság legmélyebb tapasztalása.
Mert csak az emlékezhet a jövőre, aki már szabadon elhatározta, hogy megvalósítja azt.
Ez a szabadság nem önkény, hanem mély engedelmesség az ember saját magasabb Énje iránt. Ez az engedelmesség, az Én önmagának tett ígérete, a legmagasabb formája annak, amit emberszeretetként értelmezhetünk.
Az inkarnációs szabadság nem egy magányos önmegvalósítás, hanem közös morális kozmológia, egymás felemelése az újraszületések láncolatában.
Minden megismert igazság, amit egy ember a világban önmagán átszűrve tudássá formál, nemcsak az ő számára érték, hanem a közösség szellemi mezőjét is alakítja. Az a tudás, amit mások számára megvalósítva hozunk létre, visz mindenkit előre.
Ilyen módon a szellemi ismeret nem birtoklás, hanem szolgálat. A megismerés morális gesztusa akkor válik valósággá, ha az inkarnációk láncában felemel valakit, aki egyedül nem emelkedne fel. Ez a mély szolidaritás, ez a kozmikus szociális érzék, ami a szeretet mélyebb megvalósulása. Ez korunk új beavatása a szeretet terébe, a megújított emberi misztérium a kozmikus emlékezés folyamatában, ami nemcsak visszatekint, hanem előrehívja a jövőt, és szeretettel élhetővé teszi.
Az ember akkor válik emberré, ha egy másik ember inkarnációját könnyebbé teszi.