A gyászom mély, nehéz, abból a sötét fajtából való, ahol az ember vagyok. Az, aki felnyitja a mellkasát, és ott nem talál semmi mást, csak az alját mindennek, ahol egy sor halk, és véres kérdés lüktet. Miért vagyok itt?
Mi értelme van annak, ha minden amit választottam, ilyen idegenné tesz önmagamban?
Tudtam én, hogy fájni fog, de azt nem tudtam, hogy így. Azt nem tudtam hogy nemcsak a hely lesz idegen, hanem én is önmagamnak. A változás nemcsak új arcot ad, hanem elveszi a régit is, a szavaim, a ritmusom, a belső dallamom.
Miért van, hogy az ember az idegenséget mindig kívül keresi, és sosem számít rá, hogy belül fog találkozni vele?
Nem csupán a világban vagyok idegen, hanem a testemben is. Miért hittem, hogy miközben házat- hazát váltok, a saját nyelvem, a gondolatom, a lélegzetem marad ugyanaz? Miért nem készít fel minket senki arra, hogy a döntéseink nemcsak a külső világot cserélik ki, hanem belül is teljesen kifordítanak?
A világom egy idegen nyelvbe oltott Kafka-labirintussá változott. Az egész identitásom, létezésem joga válik nap mint nap kérdőjelessé. Felbomlottak a megszokott nyelvi-érzelmi koordinátáim, és gyermeki gügyögésre redukálódott az önkifejezésem. A megszokott árnyalatok, a finom jelentésrétegek mind kicsúsznak a kezemből. Ez az alja. Ez már az a mélypont, amikor az idegenségem nem pusztán térbeli, hanem egzisztenciális. Egy légüres térben mozog az Énem, elveszítve megszokott eszköztárát, az anyanyelvembe oltott szellemi identitásom hordozását.
Sosem volt ennyire időszerű a kérdés, mégis ki vagyok én? Mit választottam? Mit vesztettem? Mi az mi még az enyém? Mi az, ami már nem én vagyok?
Egy liminális térbe kerültem, mert nem vagyok már az aki voltam, de még nem vagyok az sem, aki leszek. Olyan vagyok itt, mint egy bohóc, aki bár elfelejtette a poént, de még mindig vigyorog.
Az aljára leérni ennek a seholnincs veremnek nem romantikus dolog. Nincs benne katarzis, nincs fanfár. Csak a beton van, és a betonhoz csapódó testem, és az a halk puffanás, amit senki sem hall. Ez az újrakezdés. Ahol a szellem újjáépíti magát. A fájdalmon keresztül való önteremtés, ahol az Énem nem a komfortban ébred, hanem a küzdelemben.
Ahol az újrakezdés heroizmusa nem grandiózus, hanem verejték, szégyen, dadogás, düh, feszülő torok. A nyelv itt a karma új küszöbe, az új sors. Minden mondat amit kimondok egy új Én megteremtésére tett kísérlet az új díszletek között. Miközben mondatról- mondatra szülöm meg magam, megértem, hogy aki képes idegen földön, idegen szavak közé beágyazni az Énjét, az valójában megmutatja, hogy az Én nem a nyelvhez, nem a nemzethez, a régi komforthoz kötődik, hanem a szabadság tiszta lángjához. S ez a láng nem kívül ég, hanem bennem, abban aki nem a múlté, hanem azé, aki hazaérkezett önmagába.