A manifesztálás szó mára elhasználódott, az psicho- blabla boldogságipar játékszere lett, mintha a valóság formálása egyenlő lenne a pozitív gondolkodással. Pedig az, amit valóban manifesztálásnak nevezhetünk, nem a vágy egyszerű vizualizációja, hanem egy kőkemény ontológiai folyamat; az ember és a lét közötti tudatos párbeszéd.
A cél nem az, hogy a külvilág igazodjon hozzánk, hanem hogy mi váljunk alkalmassá arra a valóságra, amire a lelkünk már igen mondott valamikor, egy megérzésben, egy csendes megsejtésben, akár sok évvel ezelőtt.
A manifesztálás tehát nem technika, hanem érettség. Egy lelki és szellemi mozgás, amiben a tudattalan, a hit és az akarat egymásra hangolódik. Amikor a lélek felismeri saját irányát, de az idő még nem tart ott, ilyenkor a megérzés megelőzi a megvalósulást. A tudatos én pedig eközben gyakran menekülni akar, mert túl sötét, túl bizonytalan, túl irracionális az út. S valóban, a manifesztálásban mindig vannak sötét periódusok. Ezek a szakaszok nem hibák, hanem lelki szükségszerűségek. A tudattalan felszínre hozza minden elfojtott tartalmát, félelmeket, önszabotáló mintákat, elakadt gyászokat, hogy helyet készítsen az újnak.
Ez a lelki szemét, amitől menekülünk, nem a cél ellentéte, hanem az út része. Nem szabad meghátrálni ilyenkor. Az álom nem törik össze, csak megtisztul mindattól, ami még nem bírja el a megvalósulás súlyát. Aki ilyenkor menekül, az újrakezdi a kört, aki marad, az átalakul. Felnő az álmához. Az egzisztenciális pszichológia ezt nevezi krízis áttörésnek, a személyiségstruktúra összeomlása nélkül nincs magasabb rendű integráció.
A manifesztálás valójában ennek a krízisnek a tudatos megélése. A lélek pontosan tudja, merre tart, még akkor is, ha az ego közben elbizonytalanodik. Ezért a legfontosabb kompetencia nem a vizualizáció, hanem az a belső figyelem, az a képesség, hogy meghalljuk, mi marad igaz akkor is, amikor minden más elnémul. Aki képes a sötétben is hű maradni, az már nem csak az álmot követi, hanem valóban létrehoz, teremt.
A cél ekkor már nem a siker, hanem a kongruencia, hogy a belső és a külső világ rezonanciába kerüljön. Ez az, amikor az ember nem uralni akarja a valóságot, hanem együtt tud mozdulni vele.
A manifesztálás itt válik fejlődési úttá, önismereti diszciplínává, amiben az egyén megtanulja különválasztani a vágyat az elhívástól, a kényszert a belső iránytól. A végeredmény nem csoda, hanem összeérés.
A tudat, a lélek és a cselekvés közötti egység. Az álom beteljesülése nem külső jutalom, hanem belső bizonyosság, hogy a káosz, a fájdalom, a krízis mind ugyanabba az irányba dolgozott. Mert ami valóban a lényegből fakad, az nem vész el, csak időbe telik, amíg elbírjuk megélni. A manifesztálás nem a valóság ide-oda hajlítgatása, hanem az önazonosság megtestesítése.
Az ember nem azt kapja, amit akar, hanem azt, amivé a próbákon keresztül válik. Ez a pillanat, amikor a lélek felismeri önmagát a megvalósult világban, az, amit a pszichológia individuációnak, a misztika kegyelemnek, a mindennapi ember pedig egyszerűen úgy mondja,
Megérkeztem.