Aki lát, az nem kérdez, s aki tud, az nem magyaráz.
Már nem akarok bizonyítani semmit, senkinek.
Vagyok, ahogy a vihar sem kér engedélyt, ahogy a világ peremén álló tölgy sem hajol meg semmiféle szélnek.
Az, aki elindul az igazság felé, már nem ember, hanem láva; áradó kozmikus törvény, megszületett titok.
Nem menekül, nem keres, nem kérdez.
Megtestesít, mert áramló örvény, sorsíró lett.
A démonok bennem már nem ellenségek. Tanítók, tükrök; átváltozásaim prófétái.
Aki harcol velük, veszít. Aki átalakul általuk, megszületik.
Én újra meg újra meghalok, és újra meg újra megszületek.
Nem a testem, hanem a nevetésem, amit mások adtak.
A maszkjaim, amiket rám húztak, a kötelességek, amik nem az enyéim voltak. Az álmok, amiket nem én álmodtam. A félelmek, amiket nem is én féltem….
Új a nyelvem, mert a régiben nem lehet kimondani, amit hordozok, némák az igaz gondolatok. Új az ország, mert a múlt földje már nem tartja meg jövőt, nincsenek valós távlatok. Új a ház, mert a régi falak börtönként záródtak álmaink köré . Új a levegő ami a tüdőmet mozgatja, mert a régivel már fuldokoltam….
A rónák emléke nem nosztalgia bennem, hiszen részem, az ősvalóm suttogása. Ott tanultam meg hallani azt a csendet, ami most hanggá lett csontjaimban. A hegyek amik körbe vesznek, nem egyszerűen a táj szépséges elemei, ők a Kapu Őrei.
Tudják, ki vagyok, s nem engednek át, amíg meg nem tisztulok.
Talán nem én választottam az utat.
Talán az út választott engem. A figyelők választottak engem.
Ha nemet mondok, nem marad más, csak a belső széthullás. Ez itt már nem döntés; ez beavatás. Aki látja az utat, az nem kér másoktól megerősítést, mert aki járja, az tudja, hogy a sors nem kívül van, ő maga lett a sors.
S amikor elindul végre, a csillagok is megigazítják magukat, mert ennek az útnak már visszhangja van az örökkévalóságban.