Nem mindig fájt. Néha csak ült bennem. Mint egy hangtalan idegen, mint valami, amit nem ismertem fel, de mindig is tudtam, hogy ott van. Csendesen szivárgott a bőröm alá, be az álmaimba, a reakcióimba, a kapcsolataimba. Csak sokkal később értettem mg, hogy az apám hiánya nem pusztán távolság volt, hanem egy létezési seb. Egy üres szoba a lelkemben, amit gyerekként próbáltam megtölteni, hittel, vágyakozással, engeszteléssel, engedelmességgel. Mindhiába.
Emlékszem a várakozásokra. A kapuban álló kisgyerekre, aki minden autóra felkapta a fejét. Aki elhitte, hogy most tényleg jön. Aki még szebb ruhát vett fel, hátha most végre megdicsérik. Aki rajzolt, hogy majd odaadja. Aztán csak a csend jött. Az örökösen elkésett ígéret. A soha meg nem érkezett mozdulat. A pénz, amit elvitt. A játék, amit megígért, de sosem hozott. A váll, amit sosem kaptam meg síráshoz. Az ölelés, amit senki nem adott. A tekintet, ami mindig máshol volt.
Évekig azt hittem, én vagyok a hiba, halamit rosszul csinálok, hogy ha jobb lennék, ha csendesebb, szebb, szófogadóbb, talán akkor szeretne. Talán akkor maradna. De nem maradt. Sem akkor, sem máskor. S nemcsak ő nem maradt, én is eltűntem magamból.
Az apaseb nem vérzik látványosan. Nem kiabál. Inkább csak lehalkítja az életet. Nem tanulod meg, hogyan bízz, hogyan állj ki magadért, hogyan nézz férfiak szemébe, hogyan higgy a tekintetükben. Mert a te első tekinteted sosem értett meg, sosem látott igazán meg. Soha nem tudta, ki vagy.
Ez nem csak fájdalom. Ez kisemmizés. Ez annak az élménye, hogy nem számítasz, hogy az, ami vagy, nem elég ahhoz, hogy valaki megmaradjon melletted. Ezt nem felejti el az idegrendszer. Ezt beírja a csontjaidba, a bőrödbe, a szíved ritmusába. A kapcsolataidba. A csendjeidbe.
De van egy pont, ahol ez a bénító hiány átváltozhat. Amikor már nem akarsz többé jó lenni. Amikor már nem könyörögsz a szeretetért, nem alkudozol figyelemért. Amikor kimondod végre, hogy aki bántott, az bántott, és ez nem volt rendben. Ez nem vád, ez az önmagadért kimondott igazság.
Ez a pillanat, a felismerésé, ez a visszavétel kezdete. Annak a gyermeki bizalomnak, önértéknek, életnek a visszavétele, amit egy felnőtt sosem tudott megtartani neked. Nem azért, mert te nem érdemelted meg, hanem mert ő képtelen volt adni.
S akkor, ott, a romokon, valami újjászülethet. Egy belső hang. Egy benső atya, akit nem kívül keresel többé. Aki nem kiabál, nem üt, nem tűnik el. Aki megtart. Ez a belső Logosz, a rend, amit önmagadból teremtesz. Az irány, amit te rajzolsz. A határ, amit nem más szab, hanem te őrzöl. Ez már nem gyerekkori ábránd, ez a felnőtt lélek beavatása.
Az apaseb nem pusztán veszteség. Ez a spirituális árvaság kezdete, de egyben az önmagad megszületésének helye is. Ahol a fájdalom nem átok többé, hanem kapu. Ahol a szenvedés nem csupán emlék, hanem tűz, amely megtisztít. Ahol végre nem vársz tovább, hanem elindulsz.
Ha most olvasod ezt, és érzed, ahogy valami remegni kezd benned, egy régi kép, egy gyerekkori emlék, egy hirtelen könny, tudd, hogy nem vagy egyedül. Már épp elég vért vesztettél. Most jön az idő, hogy élj. Nem helyette. Nem ellene. Magadért.