Az emberi létezés egyik legalapvetőbb, bár gyakran rejtetten működő dinamikája; a szellem utáni vágy.
Ez a vágy nem azonos sem a vallási áhítattal, sem az intellektuális kíváncsisággal, sem az élmények hajszolásával. Mélyebb azoknál, mert lényegi. Az emberi lét ontológiai mélyszerkezete felől érkezik, ott lakik, ahol a tudat még nem fogalom, az érzés még nem pszichológiai tartalom, hanem valami ősi emlékezet egy elveszett kapcsolódásról.
Ez a vágy elfojtható, és nagyon sikeresek vagyunk benne. A modernitás mechanikus emberképe, a szekularizált tudomány tekintete, a túlélés kényszerűségébe zárt életstruktúráink, vagy a hétköznapi cinizmus vastag páncélja, mind-mind képesek elfedni, elnyomni, elcsendesíteni ezt a vágyat. Megszüntetni viszont soha nem tudják, mert ez a vágy nem a psziché valamely epifenoménje, hanem az emberi lényben működő, archetipikus feszültség. Az eredet és a cél felé való vonzódás nyelvtelen impulzusa.
Az antropozófia ezt a vágyat az Én-szubsztancia mozgásaként értelmezi, ami a kozmikus szellemi világokkal való egykori kapcsolat emlékét hordozza, és ez minden egyes életút mélyén ott lüktet. Steiner szerint az ember nemcsak kereső, hanem egy valaha tudatos szellemi kapcsolat emlékező lénye, akinek biográfiája nem lineáris eseménysor, hanem a szellem iránti sóvárgás állomásainak rendszere.
A pasztorálpszichológia e vágyat transzcendens orientációnak nevezi, egy olyan belső iránytűnek, ami akkor is északot mutat, ha az ember éppen a déli sivatagban bolyong kábultan. A spirituális irányultság pszichológiai szinten gyakran projekciókban, szorongásokban, elidegenedésben jelenik meg, ezek mind torzult formái annak a mély sóvárgásnak, ami végső soron nem mást keres, mint a szellem melegét, értelmét, igazságát és hazáját.
Az egzisztenciális pszichológia ezt a vágyat ontológiai hiányként írja le. Az ember úgy lép a világba, hogy már eleve tud a teljesség hiányáról. Nem azért vágyik, mert valamit elvettek tőle, hanem mert emberi volta ennek a hiánynak az élő tanújele. A Heidegger-i Seinsvergessenheit – a lét elfelejtése – valójában nem puszta felejtés, hanem az emlékezés elfojtása. Az ember tudja, hogy valami több létezik, de nem fér hozzá. Az ebből származó belső feszültség termékeny szenvedés: a valódi spirituális keresés katalizátora.
Ezért a szellem utáni vágy nem puszta spirituális romantika, hanem ontológiai struktúra. Ahogyan az elfojtás sosem szünteti meg a lényeget, csupán annak torz tükörképét hozza létre, úgy a szellem iránti vágy elnyomása sem eredményezhet mást, mint a szellemtől való félelmet, menekülést, vagy a hamis azonosulás különféle formáit.
A valódi kérdés nem az, hogy vágyunk-e, hanem hogy merünk-e emlékezni arra, mit keresünk valójában.