A szolgálat fogalma az antropozófia tükrében túlmutat erkölcsi kötelességen vagy szociális felelősségvállaláson. A valódi szolgálat a szellemi én aktivitásának megnyilvánulása a világban. Az ember, mint individuális szellemlény, nem passzív befogadója, hanem tudatos közvetítője lehet annak a szellemi erőnek, amely a világ fejlődését hordozza. E három aspektus e közvetítői státusz különböző síkjait tárja fel.
1. A szolgálat mint szellemi aktus – a gondolat tisztasága
Minden valóságos szolgálat szellemi felismerésből indul: abból az élményből, hogy az egyéni élet túlmutat önmagán, és beágyazódik egy magasabb, morális kozmológiába. Rudolf Steiner a „morális intuíció” fogalmát használja arra a belső impulzusra, amely nem külső nI hanem az ember saját, szabad gondolkodásából fakad, mint az igazságra való érzékenység konkrét formája.
A szolgálat ebben az értelemben nem egy előírt szerep, hanem egy belső felismerésből születő mozdulat. Nem azért szolgálok, mert „kell”, hanem mert világossá válik: ez a cselekvés része annak a morális kozmosznak, amelyhez tartozom. Ez a szint mindig karmikus szálakat érint, és a szolgálat itt gyakran az igazság nevében történik,akár kényelmetlenség, akár konfrontáció árán is.
2. A szolgálat mint lelki jelenlét – a kapcsolódás művészete
A szolgálat második aspektusa már nem a gondolat világában, hanem a lélekben történik. Itt nem az igazság, hanem a jelenlét a kulcs. A másik ember, a világ történései, a sorshelyzetek nem „objektumok”, amelyeken hatni kell, hanem élő kapcsolatok, amikhez az ember kapcsolódni tanul.
Ez a fajta szolgálat figyelmet, érzékenységet, belülről jövő finomságot követel.
Ez már nem morális döntés, hanem egzisztenciális odaadás. A terapeuta, a segítő vagy a közvetítő itt nem megoldást kínál, hanem tanúsítja a jelenlét erejét, a másik ember méltóságát úgy tartja, hogy nem akarja helyette megoldani az életet.
E szinten a szolgálat az együtt-rezgés művészete: nem „csinálok” valamit, hanem „vagyok” valakivel.
3. A szolgálat mint akarati forma – a cselekvés átlényegítése
A harmadik aspektus a testi, akaratbéli megvalósulás tere. Itt a szellemi impulzus és a lelki jelenlét már formát ölt a világban. Ez a hétköznapi praxis szintje, de nem a profán értelemben. Mert az, aki szellemi felismeréssel és lelki tisztasággal van jelen a világban, minden tettét áthatja a szándék minősége. Az ilyen ember számára a szolgálat nem külön cselekvés, hanem az élet alapállapota. A hétköznapok, az egyszerű tettek, egy beszélgetés, egy mozdulat, egy hallgatás, mind hordozhatják azt az akaratot, ami nem uralni akar, hanem összhangba kerülni.
Ez az akarat nem a vágyból, nem is a külső célból fakad, hanem a kozmikus felelősségvállalás aktív megtestesülése. Aki így szolgál, az már nem „tevékenykedik”, hanem alkot, és nem az eredményért, hanem mert másként nem tud lenni.
A valódi szolgálat tehát születik, ahol a gondolat átlátszóvá válik, az érzés megnyílik, és az akarat nem önérvényesítés, hanem felajánlás. A modern ember feladata nem az, hogy lemondjon az individualitásról, hanem hogy azt egy magasabb rendbe állítsa bele, szabadon, éberen, és teljes emberként.
A szolgálat nem más, mint a szellem, lélek és test összhangba kerülése az emberi találkozásban.